Érdekes témát választottam egyik februári vizuális műhelyünk témájául, a gyertyaöntést. Meghívtam a műhelybe Ungerné Marika dajka nénit, aki már kipróbálta ezt a technikát, kértem, hogy avasson be bennünket a gyertyaöntés rejtelmeibe.
Marika néni a gyerekek bevonásával feldarabolta az alapanyagul szolgáló viaszt, majd színenként külön-külön tűzálló tálba rakta. Megolvasztotta a viaszt a rezsón, utána az előkészített kis formákba öntötte. A gyermekek megfigyelhették, mi módon olvad meg a viasz, közben szagolhatták finom illatát. Megfigyelhették továbbá azt is, hogy a formákba öntött viasz kis idő múlva megdermed. Az elkészült színes gyertyákból óvodánkban kis kiállítást rendeztünk, hogy közösségünk minden tagja és a szülők is megcsodálhassák az elkészült remekműveket.
Köszönjük szépen Marika néni a segítségedet és most következzen egy kis ízelítő a gyertyák történetéről
2021.02.22.
Pappné Kápli Ildikó
műhelyvezető óvodapedagógus, óvodavezető-helyettes
(Forrás: Internet https://eletszepitok.hu/advent-napjai-gyertyak-tortenete/)
A gyertyákat több, mint ötezer éve használják fényforrásként is és ünnepek kísérőelemeként is. Az első gyertyákat az egyiptomiak használták oly módon, hogy a gyertyát vagy fáklyát megáztatták állati zsírban.
Bár már az egyiptomiak is használtak kanócos gyertyát ie. 3000 körül, mégis a rómaiak találmányaként tartják számon a kanóc kifejlesztését, melyet az olvasztott faggyúba vagy méhviaszba mártott papiruszba tekertek. Ezeket a gyertyákat használták az otthonaik megvilágítására, utazásaik alkalmával és vallási összejöveteleiken egyaránt.
Más korai civilizációk is fejlesztettek ki maguknak gyertyát, így Kínában a kanócos gyertyákat papírhengerekben olvasztották, rizspapírt használva gyertyabélnek, és a viaszt egy őshonos rovarból nyerték, amit magokkal kevertek. Japánban a viaszt diófából nyerték ki, míg Indiában a fahéj fájának gyümölcsét főzték, és így készítették a viaszt.
A korai nyugati kultúrákban eleinte az állati zsírokat használták, majd a középkorban Európában megjelentek a méhviaszból készült gyertyák, ami jelentős fejlődésnek számított, mivel nem volt füstös a lángja és illata is kellemesen édeskés volt. Mivel azonban a méhviasz drága volt, így az egyházi ceremóniákon kívül leginkább csak a tehetős családok használták.
A faggyúgyertyák terjedése következtében a 13. században céhek alakultak készítésükre. Házról házra jártak, hogy a háztartási zsírokból gyertyát állítsanak elő.
A 18. században a bálnavadászat növekedése a gyertyák előállításában is újítást hozott. Az ámbrás cet olajából kinyert viasz tulajdonságaiban hasonlított a méhviaszra, azaz nem volt kellemetlen szagú és sokkal erősebb fényt biztosított. Így az első, maihoz hasonló gyertya cetvelő viaszából készült.
1820-ban egy kémikus, Michel Eugene Chevreul felfedezése kapcsán kivonták a ma is elterjed sztearinsav gyertyaösszetevőt. 1834-ben Joseph Morgan segítségével gyertyaöntő gépezet készült, így a gépesített termeléssel már megfizethető tömegáruvá vált. A paraffinviaszt az 1850-es években vezették be, mikoris megtanulták a vegyészek a természetben előforduló viaszos anyag, a kőolaj finomítását. A gyertya ezáltal tisztábban ég, csak sajnos alacsony volt az olvadáspontja, amit keményebb sztearinsav hozzáadásával próbáltak kiküszöbölni.
A villanykörte 1879-es megjelenésével a gyertyagyártás csökkenni kezdett.
A gyertyák népszerűsége a 20. század első felében fellendült, majd a 80-as évektől mint dísztárgy, hangulati elem, ajándék, növekedésnek indult a forgalma, és ma már számtalan formában, széles színvilágban, gazdag illatválasztékkal kapható a boltokban.
Meleg fényük az ünnepiességet, a romantikát, a nyugalmat és a kellemes hangulatot árasztja.
